4 részes sorozatot kezdek, mert sokat hallom ifiszolgálóktól, hogy egyedül vannak és idővel magányosak is lesznek a szolgálatukban. Íme 4 tipp egy-egy bejegyzésben, hogy kik és hogyan lehetnek a társaid…

Előre eláruljam a sorozat négy részének címét vagy legyen meglepetés? Ez egy örök kérdés …. 🙂  Mindenesetre én most megteszem (vigyázat, spoiler veszély):

1. A mai részt nem árulom el, ahhoz tovább kell olvasnod… 🙂
2. Második körben arról fogok írni, hogy ha a gyülekezetedben, közösségedben nincs is senki, akivel szolgálhatsz, a megyédben, környékeden biztos van másik  ifivezető, aki egy cipőben jár veled, és így társad lehet.
3. A harmadik részben azt fogjuk kutatni, hogy a gyülekezetben hogy találhatunk önkénteseket, legyen bármilyen is a közösség
4. A negyedikben pedig gyakran feltett kérdéseket és praktikus tanácsokat fogok megosztani a vezetőkereséséről, -felkérésről, -keretezésről.

Kezdjünk is bele az első témánkba! Szülők mint partnerek. Sok-sok ifiszolgálóval beszélgetek, és közös tapasztalatuk, hogy egyedül vannak. Ha egyedül vannak, akkor idővel magányosan is érzik magukat a szolgálatban, ha pedig magányosak, akkor sokszor a motivációjuk, lelkesedésük, elhívásuk is megszürkül. Persze ennél összetettebb a folyamat, de szerintem értjük, mi a lényeg….

Azt is kifejezik ilyenkor, hogy szívesen vennék, ha lenne társuk a szolgálatban, de nincs senki. Nincs, aki szívesen csinálná, nincs aki megbízható, nincs aki vállalná. Sőt sokszor egyáltalán nincs is senki, aki megkérhető lenne… Legalábbis így érzik. Na ezért született ez a sorozat, hogy ebben próbáljak segítséget nyújtani.

Feltételezzük, hogy ha már ifit vezetsz, akkor oda fiatalok is járnak (remélem ez nem túl naiv hozzáállás 🙂 ). Ha járnak fiatalok, akkor nekik vannak szüleik. Ha pedig vannak szüleik, akkor van, aki partner abban, hogy engedi a gyermekét ifire (jó esetben). És így máris van egy közös pont az ifivezető és a szülő között. Mégpedig maga az ifis fiatal. Ha a fiatal mindkét félnek fontos (jó esetben, de ezt nem írom le többet, mert a rossz esetekről beszéljünk inkább külön, szóval…) akkor ezek a felek partnerek, mert egy célért dolgoznak, mégpedig a fiatalért és az ő hitéért, életéért. És íme, máris megtaláltuk az első tábort, akik a szolgáló társaink lehetnek: a szülők!

A mi célunk, hogy a fiatalok Krisztus tanítványai, követői legyenek. Viszont mi jó esetben is csak pár órát töltünk velük egy héten, a szüleik meg minden nap találkoznak velük, és jó, rossz formában, de hatással vannak rájuk. A mi felelősségünk tehát, hogy minél inkább a szülőket támogassuk, “alternatív ifivezetőt” képezzünk belőlük, mert így a tanítványozás párhuzamosan, több szálon és sokkal intenzívebben folyik, mintha csak mi tennénk ezt az ifi keretein belül. Hogyan tudjuk tehát a szülőket bevonni és segíteni ebben? Hogyan lesznek a szülők partnerek? Íme két tipp, amit az előző 4 évben próbáltam, kísérleteztem ki.

01. Szülők bevonása a szolgálatba

Pár éve kezdtem el azt, hogy havonta írok a szülőknek egy rövid üzenetet, hogy mi várható az ifiben a következő időszakban és mi volt eddig. Mégpedig azért, hogy tudjanak a szolgálatunkról, belelássanak, és akár véleményt is formálhassanak. Ez az első lépés feléjük. Még nagyon apró, még kellően diszkrét, de mégis egy konkrét lépés. Nem gondoltam volna, de időről-időre egyre többen jeleztek vissza, hogy ez fontossá vált számukra, örülnek neki, jó belelátniuk, sőt, még pozitív visszajelzéseket is kaptunk ezen keresztül. Elkezdett működni, elkezdődött egy érdeklődés, bevonódás csak azáltal, hogy információ kezdett el áramlani kifelé a belső működésről. Ez jó volt a szolgálatnak, szolgálóknak, mert jobban beleláttak a szülők, hogy mennyi energia ezt megcsinálni, és jó volt a családoknak is, mert időben tervezhették a programjaikat nyárra és hétvégékre. Bizalom, információcsere, visszajelzési csatorna és előrelátás kezdett el kialakulni. A hírlevelet próbálom színesíteni képekkel, néha visszajelző kérdéseket teszek fel, néha idézek vagy megosztok egy rövid történetet az alkalmakról.  Ha nagyon extrán szeretnéd ezt elkezdeni, akkor az első levelet postai úton küldd ki, de később az email is tökéletesen megfelel. (Ennyit a praktikus tippekről). Mindenesetre magam is azt láttam, hogy ennek van értelme, és hálás feladat erre időt szánni.

Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenki reagálni fog. Persze ez nem jelenti azt, hogy egyből jelentkezni is fognak, hogy ők szolgálni akarnak. Persze ez azt is jelenti, hogy majd akkor is visszajeleznek, ha épp rossz filmet választottam az ifire, és az valamiért felkavarja a gyermekük lelki világát. Mégis, a legfontosabb, amit jelent: hogy te kezdeményezel a szülők felé. Ez egy gesztus, mert adsz, és ezáltal bizalom kezd épülni az ifimunka és a szülők között. És ettől ennyit várunk, ez elég.

02. Szülőkkel való személyes beszélgetések a gyermekeikről.

Négy éve kezdtem a szülőkkel együttműködni, a második lépéstől mégis 3 éven át ódzkodtam és féltem. Attól a részétől nem, hogy visszajelezzek a szülőknek sok pozitívumot a gyermekeikről. Tudtam, hogy ez fontos, ez megerősítő, ezt jól esik visszahallani egy szülőnek. Ezzel is arra próbáljuk felhívni a figyelmet, hogy Isten mennyi ajándékot adott a családnak ebben a gyermekben (ami lássuk be, sosem árt egy lázadó korú tini nevelése közben). De mindig is féltem attól, hogy szülőkkel beszélgetést kezdeményezzek, vagy kérdezzek tőlük, esetleg számon kérjem őket, ha valami komoly ügy kiderült egy fiatalról. Például, hogy vagdossa magát, teljesen egyedül érzi magát az összes közösségben, párkapcsolati krízisben van, a családjában nem érzi jól magát, vagy hazugságpiramis az, amit maga köré épített fel.

Féltem, mert ki vagyok én, hogy nevelési kérdésekbe beleszóljak? Féltem, hogy a szülők azt hiszik, megkérdőjelezem a nevelési elveiket, módszereiket, és rossz apának, anyának tartom őket. Féltem, hogy a szülői büszkeség inkább majd elutasítással reagál, mintsem partneri hozzáállással. Féltem, hogy az emberek rosszul reagálnak, ha féltve őrzött titkaik napvilágot látnak és a családi működések hibái is kiderülnek. Féltem, hogy a gyerekükre vagy rám lesznek dühösek, hogy ezek a témák előkerülnek. Szóval sok mindentől féltem. De most mégis írok erről, és azért, mert fél éve elkezdtem ezekbe mégis beleállni. Volt egy tábor, ahol többedjére megosztottak velem sok küzdelmet, kihívást a fiatalok, és volt néhány eset, amiben egyértelműen éreztem, hogy akkor vagyok felelős vezető, ha ezekbe az esetekbe a szülőket is bevonom. Egész egyszerűen azért, mert érinti őket, mert fontos, hogy tudjanak róla, fontos, hogy én tudjam, mi lesz a fiatallal később, és lássam, hogy amit megosztott, annak mi a másik oldala.

Kezdeményeztem, telefonáltam, leveleket írtam, közös ebédet kértem. Felhoztam a témát őszintén, kertelés nélkül. Elmondtam, hogy én mit hallottam, elmondtam, mit láttam. Kérdeztem, hogy ők hogy látják ugyanezt. Kérdeztem, hogy ők mit tesznek ennek érdekében. Kérdeztem, hogy miként tudok ebben segíteni? És nagyon puhán, szelíden próbáltam kérni is, tanácsolni, példákat mondani akkor, amikor erre volt szükség. És meglepetésemre nagyon jó élményeim voltak. Hálás vagyok Istennek. Ezek a találkozók mindig nagyon áldottak voltak, tele őszinteséggel, új összefogásokkal, tele kölcsönös megosztással, őszinteséggel. Mindig azzal zárult, hogy a szülők is hálásak, hogy volt ez a beszélgetés. Nagy kő esett le a szívemről. Bátortalanul, de elkezdtem beleállni a többi hasonló történetbe is, és fél év alatt több ilyen beszélgetésem is volt már. Azóta előfordult az is, hogy nemcsak én, de szülő is kezdeményezett ilyet. Egy dologban biztos lettem, hogy a szülőkkel való együttműködést ez nagyon mélyen megerősítette. Igazi partnerekké, szövetségesekké váltunk a beszélgetések által.

Szóval, ha egyedül vagy, nézz körbe, és lásd meg a szülőket! Kérdezd őket, írj nekik, beszélgess! Ők non-stop ifimunkát végeznek otthon. Itt a lehetőség, hogy a csapatod tagjai legyenek!

Kedves ifivezető testvér! Nem vagy egyedül. Vannak társaid. Ezért írom ezt a blogot, ezért van ez a sorozat. Fedezzük fel azokat, akik mellettünk lehetnek! Ha pedig még mindig azt érzed, hogy a szülők nem tudnak a partnereid lenni, kérdezz, kommentelj, ne maradj a kérdéseiddel sem egyedül!