Korunk egyik kortünete, ha kamaszokról van szó.
A mai kamasz generáció az elsődleges kötődési szálait már nem a szüleihez vagy felnőtt tekintélyszemélyekhez (tanárok, idősebb rokonok stb.) fűzi, hanem a saját kortársaihoz.

A kamasznak mindig szüksége van tájékozódási pontokra, olyan személyekre, akikhez képest elhelyezi magát a világban, akiken keresztül megismeri az őt körülvevő valóságot. Az elmúlt évtizedekben a családok szerkezetének átalakulásával, a családi értékeknek és időbeosztásnak átrendeződésével és a digitális világ térhódításával, a szülő-gyermek kapcsolat megrendült. A kamaszok életében keletkezett egy tájékozódási űr, mert a saját szüleik, családtagjaik kikerültek ebből az irányadó szerepből.
Ám iránymutató kell nekik, hisz csak így tudnak felnőtté válni. A kortársak pedig akarva-akaratlanul magukra vállalták ezt a fontos szerepkört.

Figyelmetekbe ajánljuk Máté Gábor és Gordon Neufeld: A család ereje c. könyvet. A témában a legjobb, amivel találkoztunk. A szerzőpáros szerint a történelem során most először történik meg, hogy a kultúra és különféle értékek a társadalmon belül nem vertikálisan, (generációról generációra) hanem horizontálisan (kortársról kortársra) adónak át. Ennek súlyos következményei lehetnek. Gondoljatok bele mennyire másképp tanítja, “nyesegeti”, formálja gyermekét szeretetből egy szülő, vagy unokáját egy nagyszülő, milyen fontos tudást, tapasztalatot, bölcsességet tudnak átadni a következő generációnak. Ehhez képest egy kortárs kamasz motivációja az iránymutatásban inkább a rivalizálás, a saját érdeke előrehelyezése stb.

A kortárs-orientáció hatással van a kamaszok kommunikációjára, csoportban való jelenlétükre, a tekintélytiszteletükre, a hagyományokhoz való hozzáállásukra és legfőképpen a kapcsolataikra.
Feladatunk felnőttként, szülőként, ifivezetőként, lelkészként: az ő visszahódításuk. Hogy a generációk közti kapcsolat ismét erősödjön, hogy jelen legyünk a kamaszok számára, hogy számíthassanak ránk, hogy bizalommal fordulhassanak hozzánk bármivel.