A Filippi levél legelső szavaiban Pál, Krisztus különleges, apostoli autoritásra elhívott embere úgy beszél Timóteusról, aki Pálnak egyébként “lelki gyermeke”, egy fiatalember, akire még később, efézusi gyülekezetvezető korában is fiatalként utal, szóval erről a “nagyifis srácról” úgy beszél Pál, mint vele együtt Krisztus Jézus szolgái, rabszolgái.

Pál, aki szinte mindegyik levelében azt erősíti, hogy ő Krisztus Jézus apostola (mert ott az ő szavának erejére és hitelére volt szükség), a Filippiben lévő gyülekezetnek – mert itt meg arra van szükség – bemutatja, hogy a fiatal Timóteussal ő egyenrangú szövetségben van Jézus adósrabszolgájaként.

Az üdvözlés második felében pedig, amikor a Filippiben élő szenteket (azaz a gyülekezethez megtért és abba bekeresztelkedett minden tagot) szólítja meg az apostol, akkor – szintén egyedüli módon csak ebben a gyülekezetben – külön kiemeli, hogy ebbe a csoportba tartoznak a gyülekezet vezetői, elöljárói és a “háttérszolgálatot” végző diakónusok is minden gyülekezeti taggal együtt, függetlenül életkortól és származástól.

A levél egészében vissza-visszatérő motívum a gyülekezet közösségének egésze, az egység, az evangélium közössége (koinonia). A fiatalok, a mai kor Timóteusai és a még fiatalabbak is velünk, felnőttekkel együtt a szentek közössége, a gyülekezet egésze. Ők a jelen gyülekezete, mert ők mi vagyunk. Ifivezetőként is fontos szemünk előtt tartani, hogy mi mind Krisztus szolgái vagyunk.

Persze, ezzel együtt Pál sem dobta el a vezetői felelősségét, mi se tegyük, hiszen azt is Jézustól kaptuk, de talán erről több szó esik a mindennapokban.